2016. 03. 10. – magyarnarancs.hu
2013 óta kísérleteznek azzal a Városházán, hogy miként lehet a városrehabilitációra szánt pénzeket okosabban elkölteni. A város közösségi tereinek minőségi fejlesztése érdekében 22 projekt készült vagy készül el mostanában – vegyes végeredménnyel.
A rendszerváltás utáni két évtizedben a város fejlődése fölött bábáskodó politikusok és építészek általában hazai vagy külföldi sztárépítészeket felvonultató, méreteiben és építészeti megfogalmazásában is bombasztikus presztízsberuházásokkal próbálták (volna) nemzetközileg is „láthatóvá lenni” Budapestet. A 2008-as válság aztán elsodorta a szakma nemzetközi csillagainak konzervcsodáit, és jó időre hibernációba kényszerítette a forráshiányos fővárosi ingatlanpiacot. Miközben a tervezői fantázia a felszínre lökött olyan látomásokat, mint a „plázásított” gyaloghíd Lágymányoson, a főépítész hatáskörét úgy szabták méretre, hogy a nagyobb beruházásokba ne legyen érdemi beleszólása. A 2012-ben főépítésznek kinevezett Finta Sándor ebben a helyzetben kezdett a város épületállományának minőségi fejlesztéséről, a helyi közösségek és a hivatalos szervek kooperációjára épülő, kis- és közepes méretű beruházások társadalmi hasznáról beszélni. A Finta főosztályához tartozó Városmegújító Csoport feladata lett, hogy a Fővárosi Városrehabilitációs Keretből (FVK) lehívható támogatások pályázati rendszerét kidolgozza, és őrködjön a szakmaiság fölött.
Lehetőség
Az FVK felhasználásának hatékonyabbá tételére a városházán számos verziót dolgoztak ki, amelyek azonban gyorsan megbicsaklottak az önkormányzatok ellenállásán. A rendszer működőképességét tovább gyengíti a kerületek közötti hagyományos bizalmatlanság. Már a 2014-es önkormányzati reform előtt is erős lobbirendszer épült ki a központi források megszerzésére, de a rendszer végképp eltorzult, amióta a kerületi polgármesterek beülhettek a közgyűlésbe, sőt a bizottságok vezető pozícióiból terelgethetik a forrásokat a saját városrészük (és politikai karrierjük) javára. A TÉR_KÖZ pályázatok esetében például fél évig nem sikerült eredményt hirdetni – ennyi ideig tartott a háttéralkudozás.
2013-ra az FVK már csak 5,3 milliárd forinttal rendelkezett; ennek egységes szakmai kritériumrendszer szerinti szétosztását indítványozta a Városmegújító Csoport, és az anyag gyorsan zöld jelzést kapott a főváros vezetésétől. A TÉR_KÖZ pályázati kiírásában nemcsak közterület-felújítás, hanem közösségi tér létrehozása vagy rehabilitációja szerepelt. Ez lehetett közterület, épület vagy akár kulturális rendezvény. Az EU-s forrásokat országszerte elsüllyesztő díszburkolatozás helyett a főváros azt várta el a kerületektől, hogy vonják be a helyi civil szervezeteket, és a fizikai infrastruktúra-javítás és ingatlankozmetikázás mellett a helyi lakosok és vállalkozások aktív részvételével dolgozzanak ki valós társadalmi többletet nyújtó terveket. A TÉR_KÖZ tétje, hogy meghonosodhat-e egy új együttműködéseken alapuló, hálózatos városfejlesztési modell a fővárosban. Vajon sikerül-e a bürokráciát, a gyengécske civil szférát és a magánberuházókat párbeszédre ösztönözni, és a helyi lakosok igényeit láthatóvá tenni a döntési folyamatokban?
A pályázat első kiírásakor nagy volt a túljelentkezés, a beérkezett több mint 200 projekt közül végül 22 valósult meg vagy készül el hamarosan. A bíráló csoport törekedett kevesebb, de szakmailag erős pályázatot a szükséges összeggel támogatni, de mivel a végső szót a főpolgármester mondta ki, több potenciálisan sikeres projekt elvérzett a milliók politikai alapú tologatása miatt. A fejlesztések léptékükben, jellegükben és ambícióikban is jelentősen eltérnek egymástól, a listán találunk országos jelentőségű intermodális csomópontot, a helyi nyugdíjasotthon megújítását vagy lakótelepi közösségi kertet is.
A jelenlegi szabályozás szerint csak az önkormányzatok pályázhatnak a központi forrásokra. Az önkormányzatok és a civil szervezetek együttműködési kereteit a pályázat nem szabályozta; kedvező esetben az önkormányzatok megértették, hogy a bürokráciának az innováció érdekében szüksége van az egyeztetésre a helyi társadalom szereplőivel, a városlakók kollektívái pedig azt, hogy érdekeiket könnyebben érvényesíthetik a hivatali infrastruktúrán és a pályázati tapasztalatokon keresztül. A kapcsolat minősége és intenzitása kerületenként eltérő: van, ahol a civil szervezetek kiforrott koncepciójával nyerték el a hivatalos támogatást (például a XX. kerületben), és akad olyan is, ahol a civil tartalom csupán papíron létezik. Az üzleti szereplők a megújított terekhez kapcsolódó ingatlanokban működő vállalkozások, bérlők és tulajdonosok véleményezése révén alakították a projekteket.
Ahol éltek vele
Adódik a kérdés, hogy az építésztársadalom milyen módon vett, vehetett részt a korábbiaktól eltérő hozzáállást feltételező projektekben. Az építész – ideális esetben – tevékenyen hozzájárul a koncepció és a program kialakításához, illetve azok nyitott, továbbfejleszthető térbeli megfogalmazásához. Ez az alkotó, katalizáló szerep egyes esetekben kiválóan működött, máskor viszont a kerületi főépítészek és a – gyakran pályázat nélkül, politikai vagy haveri alapon kiválasztott – tervezők nem szívesen vállalták a valós döntésekkel járó felelősséget és többletmunkát.
A pozitív példák között említhetjük a XX. kerület projektjét, a pesterzsébeti Hullám Csónakházakat. A gubacsi Duna-ághoz kapcsolódó komplexum szíve a szerkezetileg és funkcionálisan is megújított, közösségi és vendéglátóhellyé alakított csónakház. Itt részben a tervező BLOKK építészműhely alkotott – a kommunikációval és arculatépítéssel foglalkozó Kunszt Alapítványt bevonva – új építészeti és működési programot, amelynek fenntarthatóságát erősíti a helyi vízisport támogatása, és a környező lakótelepek közelsége. A XIX. kerületi Kossuth térnél hasonló szerepet játszott a Lépték-Terv Tájépítész Iroda, amely közvetített a helyi szereplők között, a tervezésbe bevonva a közeli gimnázium közösségét és a közterülethez potenciálisan kapcsolódó civil szervezeteket is. A III. kerületben – Tarlós István egykori birodalmában – egy másik építészcsapat látványos tájépítészeti megoldásokkal, újhullámos közparkkal állt elő. A terv egyetlen hibája az volt, hogy a zsibongó családi témaparkként elképzelt terület melletti lakótelepen többségében nyugdíjasok laknak. A projekt revíziójának köszönhetően a békásmegyeri sétány- és parkfelújítás mellett a Heltai Idősek Klubja is új helyszínen várja a közönségét. Az önkormányzat sajtóirodájától kapott információink szerint a TÉR_KÖZ-ben szerzett tapasztalatok alapján 2015-től „a közterületek megújulásának tervezési szakaszába a kezdetektől bevonja a környékbeli lakókat, civileket”, ennek fórumaként egy honlapot is létrehoztak.
A TÉR_KÖZ kiírói a jövőbeni fejlesztéseket is megalapozó új gondolkodásmód elsajátítására ösztönöznék a kerületi szereplőket. Az iroda munkatársai a pályázati szakasz előtt és után is folyamatos konzultációk keretében próbáltak őrködni a szakmai és politikai szempontok egyensúlya fölött – mint láthattuk, változó eredménnyel. Számos esetben nem sikerült áttörni a döntéshozatal rutinját. Az I. kerület például simán kezdeményezte a várbeli Szentháromság tér méltó újraburkolását, mondván, az ő értelmezésükben az számít közösségi térnek, ahol sok ember tartózkodik, a budai turistaskanzen szíve pedig tökéletesen megfelel ennek a kritériumnak. A Nyugati térnél számos kérdés felmerül, elsőként például, hogy vajon az országos jelentőségű intermodális csomópontot biztosan kerületi kompetenciák alapján kell-e megújítani. Ráadásul a tér felújításának közösségi tartalma is erősen problematikus – egyelőre úgy tűnik, az inkább felszámolta a hely társadalmi mikroklímáját (lásd: Magunkat mégsem bonthatjuk el, Magyar Narancs, 2015. december 17.).
Cseppnyi értelem
Több értékes projekt csírájában halt el a megfelelő politikai beágyazottság hiányában. A XVIII. kerületi Maros moziban jelenleg is számos helyi egyesület működik, de a spontán szerveződött közösségi ház fejlesztése helyett inkább – „költségkímélően” – egy hipermarket előtti tér kapott új arculatot. A VIII. kerületben egyetemi szakkollégiumok összefogva jelentkeztek be a Vas utcai iskola üresen álló épületének megújítására, az alsóbb szinteken pezsgő kulturális programokkal – sikertelenül. Más kérdés, hogy a Palotanegyed a környező társasházak rehabilitációjára és a Belső-Józsefváros kulturális-civil hálózatainak támogatására fókuszáló projektje ígéretesnek tűnik.
Az elmúlt hetekben újfent világossá vált, hogy a kormányzat csak akkor hajlandó támogatni nem „irodalmi kérdésekben” a fővárost, ha az éppen a lázas nemzetépítő tevékenység érdekében áll. A kormány a stratégiai jelentőségű budapesti beruházásokat a saját irányítása alá vonta, azokért kormánymegbízottak felelnek. Az olyan infrastrukturális beruházások, mint a Széll Kálmán tér felújítása vagy a Rákóczi út újragondolása, közlekedésfejlesztési projektként a BKK felügyelete alatt áll. A különböző önkormányzati hivatalokban, az éppen feldarabolás előtt álló közlekedésszervező cégnél és a kormányzat berkeiben párhuzamosan, gyakran kooperáció és egyeztetés nélkül dolgoznak a városfejlesztők a város jelenén és jövőjén. Ebben a közegben a TÉR_KÖZ-t mindenképpen sikerként könyvelhetjük el, ha képes volt elindítani egy olyan folyamatot, amelyben a városfejlesztést koordináló bürokrácia, a helyi politika, a civil szféra és egy-egy vállalkozó legalább néhány esetben felismerte egymásra utaltságát, és képes volt a pártpolitikán túlmutató párbeszédre.
| Vegyék, vigyék!
A 90-es évek elején az állami tulajdonú lakásállomány nagy részét az újonnan létrejött kerületi önkormányzatok között osztották szét, amelyek így lehetőséget kaptak az ingatlanvagyon privatizációjára. Ezzel egy időben a főváros létrehozta a Városrehabilitációs Keretet (VRK), amelynek koncepciója szerint a kerületek az eladásokból származó bevétel felét befizették egy közös kasszába, hogy majd abból a főváros – később kidolgozandó szakmai kritériumrendszer alapján – rehabilitációs beruházásokra osszon vissza pénzt. A rendelet ugyanakkor nem tette egyértelművé a vezérelveket, ami az egyre inkább politikai kiskirályságokká alakuló kerületek között torzsalkodáshoz vezetett: a megfelelő politikai összeköttetésekkel vagy nagy politikai haszonnal járó tervekkel rendelkezők kaptak pénzt. E forrásokat elvben a megmaradt lakásállomány minőségi fejlesztésére kellett volna fordítani, amire egyes kerületeknek nem volt koncepciójuk, míg mások szinte teljes egészében kiárusították a megörökölt ingatlanvagyont. |
A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.
Az eredeti cikk az alábbi linken elérhető:
https://magyarnarancs.hu/lokal/magadnak-epited-98514
Az eredeti cikk az alábbi linken elérhető:
úrilányok is bemászkáltak elhagyott telkekre, mondjuk, a vároldalban. Negyven éve nem volt ebben semmi különös, pláne veszélyes. Ma viszont egy szülő sem örül, ha gyermeke az utcán csavarog, de valljuk be – a gyermeknek sem jut az eszébe, sokkal inkább a pláza. Ennek hatványozott veszélyeiről most nem szólunk, de tény: az utca a hajléktalanoké – ők ugyan nem veszélyesek, viszont kellemetlenek a civilizált polgár szerepében bóklászó, igyekvő városlakónak. A hivatalos városvezetés nem kedveli őket, ám hosszú ideig úgy tűnt, nem kedveli a civilizált térfoglalókat sem: a romkocsmák, nem-rom kocsmák, alternatív közösségi helyek nem élveztek túlzott támogatást.
ékblog a Klauzál tér körül élők számára: a 
